Gépi fordítás, a lektorálás folyamatban. A javításokat szívesen fogadjuk.

Szent Márton élete · XXIII. fejezet

Clarus története, Anatolius, a hamis próféta, és a tunika, amely köddé vált

Volt egy nagyon előkelő családból származó fiatalember, akit Clarusnak hívtak – később pappá szentelték, és ma szent halála után Isten békéjében nyugszik –, aki mindent maga mögött hagyott, hogy Márton közelében éljen, és gyorsan mély hitre és példás életre jutott. Clarus egy kis remetelakot épített a püspök kolostora közelében, ahol már több szerzetes élt vele együtt. Egy nap bekopogott hozzájuk egy Anatolius nevű fiatalember: azt mondta, hogy szerzetes, a világ legalázatosabb és legártatlanabb emberének adta ki magát, és végül ott maradt, hogy közösségben éljen a többiekkel.

Egy idő után azt kezdte mesélni társainak, hogy rendszeresen angyalok látogatják, akik beszélgetni jönnek hozzá. Mivel senki sem hitte el, megtalálta a módját, hogy több szerzetest lenyűgözzön néhány különös jelenséggel. Hamarosan nyíltan azt hirdette, hogy az angyalok szüntelenül jönnek-mennek az üzenetekkel közte és Isten között, és azt követelte, hogy igazi prófétaként bánjanak vele. Clarus azonban soha nem hagyta magát megtéveszteni. Anatolius, dühében, hogy nem tudja meggyőzni, Isten haragjával és közelgő büntetésekkel kezdte fenyegetni, amiért kételkedik egy szent szavában.

Végül egy nap ezzel az ünnepélyes bejelentéssel állt elő: „Tudjátok meg, hogy ma éjjel az Úr fehér tunikát küld nekem a mennyből! Holnap abban fogok járni közöttetek, és ez lesz a bizonyíték arra, hogy Isten erejét hordozom magamban, olyan ruhába öltözve, amely magának Istennek a kezéből származik!”

Mondanom sem kell, az egész közösség nagy izgalomban várta, mi fog történni. Nos, éjfél körül úgy tűnt, mintha az egész kolostor alapjaiban rázkódna meg, mintha emberek dobogtak volna erősen a földön. Anatolius cellájából újra meg újra erős fény villant fel, ide-oda siető léptek zaja és sok hang zavaros moraja kíséretében. Hirtelen csend lett; Anatolius kinyitotta az ajtót, odahívta a kint lévő szerzetesek egyikét, akit Sabatiusnak hívtak, és megmutatta neki a tunikát, amelyet viselt.

Sabatius tátott szájjal rohant felébreszteni a többieket. Maga Clarus is azonnal odajött megnézni, mi történik; égő mécsest hoztak, és mindannyian nekiláttak, hogy aprólékosan megvizsgálják a ruhadarabot. A szövet rendkívül puha volt, hófehér, és ragyogó bíborszínű sávok szegélyezték – de bármennyire nézték is, senki sem tudta megmondani, milyen szálból vagy milyen gyapjúból készült. Mégis, mind a szemnek, mind az ujjak tapintásának a kétség árnyéka nélkül valódi tunikának tűnt.

Clarus megfontoltan arra kérte a testvéreket, hogy az éjszaka hátralevő részét töltsék imádságban, kérve Istent, mutassa meg nekik világosan, mi rejlik mindezek mögött; így maradtak hát hajnalig, himnuszokat és zsoltárokat énekelve. Amint felkelt a nap, Clarus jobb kezénél fogva megragadta Anatoliust, eltökélten, hogy Márton elé viszi, mert egészen biztos volt abban, hogy az Ördög semmilyen csele nem tévesztheti meg a püspök szemét. Abban a pillanatban a nyomorult pánikba esett: megvetette a lábát, és kiabálni kezdett, hogy kifejezett parancsa van a mennyből, hogy ne jelenjen meg Márton előtt! És amikor a többi szerzetes megragadta, hogy erővel vigye, a tunika egy szempillantás alatt köddé vált, éppen azoknak a keze között, akik fogták.

Ki kételkedhet abban, hogy itt is Márton lelki ereje mutatkozott meg, olyannyira, hogy az Ördög még a megtévesztést sem tudta fenntartani, amint rájött, hogy szembe kell néznie a püspök tekintetével?