Gépi fordítás, a lektorálás folyamatban. A javításokat szívesen fogadjuk.
Szent Márton élete · XVII. fejezet
Tetradius, az egykori proconsul, és Márton ujjai egy megszállott szájában
Körülbelül ugyanebben az időben Tetradiusnak, egy egykori proconsulnak és nagy politikai súlyú személyiségnek az egyik rabszolgája heves megszállottságba esett, amely szörnyű szenvedést okozott neki. Megkérték Mártont, hogy tegye rá a kezét, és gyógyítsa meg, ő pedig azt mondta, hozzák el hozzá a fiatalembert. Csakhogy senki sem tudta kihozni a szobából, ahová bezárták: olyan dühvel vetette magát ide-oda, és próbálta megharapni azt, aki kinyitotta az ajtót, hogy senki sem mert a közelébe menni.
Tetradius ekkor személyesen ment el, hogy térdre vesse magát Márton lába előtt, és könyörgött neki, hogy ő maga jöjjön el a házába segíteni a fiatalemberen. Márton azt felelte, hogy nem léphet be egy pogány házába – Tetradius ugyanis akkoriban még a hagyományos római vallást követte. Az egykori proconsul ott helyben megígérte neki, hogy ha a gonosz lélek elhagyja azt a rabszolgát, ő maga is keresztény lesz. Márton így elment a házba, a fiatalember fejére tette a kezét, és azonnal megszabadította ettől a gyötrelemtől. Tetradius, aki ezt a saját szemével látta, megtartotta a szavát: hitt az Úr Jézusban, azonnal felvétette magát a katekumenek közé, nem sokkal később megkeresztelkedett, és élete végéig végtelen hálát és megbecsülést érzett Márton iránt, akit üdvössége szerzőjének tekintett.
Ugyanezekben a napokban és ugyanabban a városban, amikor egy másik úr házába lépett be, Márton hirtelen megtorpant az ajtóban, és figyelmeztetett, hogy egy rettenetes démont lát a belső udvarban. Alig parancsolta meg neki, hogy távozzon, a szellem belebújt egy szolga testébe, aki a ház hátsó részében, a konyhában volt. A szegény ember teljesen elvesztette az eszét, üvölteni kezdett, csikorgatta a fogát, és vadul megharapott mindenkit, aki elé került. Az egész házon úrrá lett a zűrzavar: a többi szolga pánikba esett, és mindenki az utcára menekült.
Márton egyenesen odament a dühöngő emberhez, és először is megparancsolta neki, hogy maradjon nyugton. Mivel az tovább csikorgatta a fogát, és szélesre tátotta a száját, azzal fenyegetve, hogy harapásával széttépi, Márton a saját ujjait dugta a szájába, és kihívta: „Ha ekkora hatalmad van, harapd meg őket!” Mintha izzó vasat nyomtak volna a torkához, a megszállott azonnal olyan messzire húzta szét az állkapcsát, amennyire csak tudta, hogy még csak ne is súrolja Márton ujjait. És mivel az isteni büntetések arra kényszerítették, hogy elhagyja azt a testet, a szájon át azonban már nem távozhatott, a tisztátalan lélek végül egy heves hasmenéssel távozott, mocskos nyomot hagyva a padlón.
Ebben a fejezetben két nagyon érdekes részlet van:
1. Tetradius, egy vir proconsularis: A „proconsuli” rang azt jelentette, hogy valaki a római szenátus csúcsához tartozott, és már kormányzott egy nagy birodalmi provinciát. Azzal, hogy eleinte nem hajlandó belépni egy pogány házába (ami Jézusnak a kánaáni asszonnyal vagy a századossal folytatott kezdeti párbeszédét idézi az evangéliumokból), Márton arra vezeti ezt a büszke arisztokratát, hogy megtegye a hit személyes lépését – és mindezt azért, hogy megmentsen egy egyszerű házi rabszolgát!
2. A második ördögűzés nyers realizmusa: Aki ma olvassa ezt a fejezetet, gyakran meglepődik az epizód nagyon szemléletes befejezésén! A 4. század vallásos gondolkodása szerint, mivel a püspök felszentelt ujjai a szolga szájában voltak, a gonosz lélek már nem távozhatott egy megáldott úton át – ezért Sulpicius kertelés nélkül elmondja nekünk, hogy „alul” kellett távoznia, egy heves bélrendszeri roham útján (fluxu ventris).