Gépi fordítás, a lektorálás folyamatban. A javításokat szívesen fogadjuk.

Szent Márton élete · II. fejezet

Pannoniából Itáliába: a fiú, aki a templomba szökött, és akit láncra verve vittek a seregbe

Márton Savariában, Pannonia provincia egyik városában született, de Itáliában, Ticinumban nőtt fel. Családja a kor mércéjével mérve jó társadalmi helyzetben volt, szülei azonban pogányok voltak. Apja egyszerű katonaként kezdte katonai pályáját, és később a katonai tribunus rangjáig emelkedett.

Ifjúkorában maga Márton is a fegyveres pályát követte: a császári testőrség lovasságában szolgált Constantius császár uralkodása alatt, majd Julianus caesar parancsnoksága alatt. Ez azonban nem a saját választása volt: az a rendkívüli fiú egészen kicsi korától fogva semmi másra nem gondolt, csak arra, hogy Istent szolgálja. Mindössze tízéves volt, amikor szülei akarata ellenére elszökött egy templomba, és azt kérte, vegyék fel katekumennek. Nem sokkal később – ekkor már a korához képest feltűnő módon, teljesen Isten dolgai felé fordulva – tizenkét évesen arról álmodozott, hogy remeteként a pusztába vonul; meg is tette volna, ha nem lett volna még olyan fiatal és gyenge. Mégis, mivel gondolatai mindig a kolostorok vagy a templom körül jártak, már gyerekként a szívében hordozta azt, amit később oly nagy odaadással valósított meg.

Közben a császárok rendeletet adtak ki, amely arra kötelezte a veteránok fiait, hogy beálljanak a hadseregbe. Márton saját apja – aki nem tudta elviselni fia vallásos hajlamait – feljelentette őt, és kiszolgáltatta a hatóságoknak. Így történt, hogy Mártont alig tizenöt évesen elfogták, láncra verték, és arra kényszerítették, hogy letegye a katonai esküt. Egyetlen rabszolgát vitt magával, hogy kiszolgálja, de teljesen megfordította a megszokott szerepeket: az úr szolgálta a szolgát. Legtöbbször maga Márton húzta le és tisztította meg a férfi lábbelijét, és ketten együtt ültek le enni ugyanahhoz az asztalhoz, ahol szinte mindig Márton szolgálta fel az ételt.

Ticinumban (Pavia) az alig tizenöt éves Márton, a fiatal katona, a feje tetejére állítja a római hierarchiát: letérdel a sátorban, hogy lehúzza és megtisztítsa saját szolgája katonai lábbelijét.

Majdnem három évet töltött a hadseregben, mielőtt megkeresztelkedett, de mindig távol tartotta magát azoktól a bűnöktől, amelyekbe a katonák rendszerint beleesnek. Bajtársaival végtelenül kedvesen és ritka nagylelkűséggel bánt, türelme és alázata pedig mintha meghaladta volna az emberi erőt. Ami életének egyszerűségét illeti, azt dicsérni sem kell: olyan szigorúan élt, hogy már akkor is inkább szerzetesnek látszott, mint katonának. Ezzel a magatartásával annyira megnyerte katonatársait, hogy mindannyian óriási tisztelettel és szeretettel tekintettek rá.

Bár még nem részesült a keresztségben, tetteivel a gyakorlatban már igazi keresztényként élt: segített a bajba jutottaknak, támogatta a legnyomorultabbakat, enni adott az éhezőknek és ruhát azoknak, akiknek nem volt mit felvenniük. Katonai zsoldjából semmit sem tartott meg magának azon túl, amire a napi élelemhez szüksége volt; már akkor komolyan vette az evangélium szavait, és nem aggódott a holnap miatt.