Gépi fordítás, a lektorálás folyamatban. A javításokat szívesen fogadjuk.
Szent Márton élete · V. fejezet
Poitiers-i Szent Hilarius, az ördögűző tisztsége és a rablók rajtaütése az Alpokban
Amint otthagyta a katonaéletet, Márton felkereste Szent Hilariust, Poitiers püspökét, akinek hitét és vallási bölcsességét akkoriban mindenki csodálta, és egy ideig nála maradt. Hilarius szerette volna maga mellett tartani, és diakónussá szentelve felvenni az egyházmegye papságába. Márton azonban újra meg újra visszautasította, és ragaszkodott ahhoz, hogy nem méltó ilyen nagy tisztségre. Hilarius, aki rendkívül éles eszű ember volt, belátta, hogy csak egyetlen módon győzheti meg: ha olyan szerény feladatot ad neki, amely már-már lefokozásnak tűnik. Azt javasolta hát, hogy legyen ördögűző; és ezúttal Márton elfogadta, nehogy azt a benyomást keltse, hogy lenézi ezt a posztot, mert túl alacsony.
Nem sokkal később álmában figyelmeztetést kapott, hogy látogasson el szülőföldjére és a szüleihez, akik még mindig a pogánysághoz ragaszkodtak, és próbálja őket a hit felé segíteni. Szent Hilarius engedélyével indult útnak, aki csak azután engedte el, hogy kérleléssel és könnyek között kicsikarta tőle az ígéretet: vissza fog térni. Úgy mondják, Márton nehéz szívvel kelt útra, és figyelmeztette társait, hogy sok megpróbáltatás vár rá – amit az utazás hamar be is igazolt.
Kezdetnek mindjárt az Alpokon való átkelés közben, amikor néhány elhagyatott ösvényen rövidítette le az utat, banditák csapdájába esett. Egyikük már fel is emelte a fejszéjét, hogy széthasítsa a fejét, de egy másik rabló az utolsó pillanatban lefogta a karját. Kezét mégis hátrakötözték, elvették tőle, amit magánál hordott, és a banda egyik emberének őrizetére bízták. Ez a férfi egy félreeső helyre vitte, és faggatni kezdte, hogy kicsoda. Márton azt felelte, hogy keresztény. A rabló megkérdezte, fél-e. Márton teljes nyugalommal biztosította róla, hogy még soha életében nem érezte magát ekkora biztonságban, mert tudja, hogy Isten oltalma soha nem hagy cserben, főleg a legnagyobb veszély pillanataiban; és hozzátette, hogy inkább őt sajnálja, aki a bűnöző életbe keveredve elzárja magát Krisztus irgalmától.
Ott helyben magyarázni kezdte neki az evangéliumot, és Isten igéjéről beszélt neki. Nem kell hosszúra nyújtani a történetet: a tolvaj hitt annak, amit hallott, elkísérte Mártont, amíg biztonságban vissza nem vezette a főútra, és azzal búcsúzott tőle, hogy imádkozzon érte. Később kiderült, hogy ez az ember teljesen megváltoztatta az életét, és szerzetesnek állt – sőt úgy mondják, az egész epizód az ő saját szájából jutott el hozzánk.
Poitiers-i Szent Hilarius (315 körül – 367) a galliai egyház nagy szellemi tekintélye volt – kiváló teológus és Márton igazi lelki mestere.
Van ebben a fejezetben egy részlet, amely könnyen zavarba ejti azt, aki ma horrorfilmeket néz: miért utasította vissza Márton, hogy diakónus legyen, mondván, hogy méltatlan rá, és miért fogadta el, hogy ördögűző legyen, mert az alázatos szerep? A 4. századi egyházban a diakónusok a püspök jobbkezei voltak: ők kezelték az egyházmegye pénzügyeit, szervezték a szegények támogatását, és óriási társadalmi súlyuk volt. Az ördögűző ezzel szemben az úgynevezett „kisebb rendekhez” tartozott: szerény, alárendelt feladat volt, amely a katekumenek kíséréséből, a templom gondozásából és a zavart – vagy megszállottnak tartott –, a közösség peremén élő emberekkel való törődésből állt. Hilarius zseniális lélektani érzékkel járt el: belátta, hogy egy tekintélyes tisztség elől Márton elmenekülne, az egyház legalsó lépcsőfokát viszont soha nem utasítaná vissza, mert félne, hogy gőgösnek látszik!