Gépi fordítás, a lektorálás folyamatban. A javításokat szívesen fogadjuk.
Szent Márton élete · A narrátor utószava
Ami ezután történt: Szent Márton halála és november 11-e eredete
Miért ér véget Sulpicius Severus könyve anélkül, hogy elmesélné Szent Márton halálát? A lehető legegyszerűbb okból: amikor a kézirat elkészült, és elindult Desiderius házába, 397 tavaszán vagy nyarán, Márton még Gallia útjait járta.
Útjának vége azonban már nagyon közel volt – és maga Sulpicius Severus mesélte el nem sokkal később három felejthetetlen levélben (Levelek Eusebiushoz, Aurelius diakónushoz és anyósához, Bassulához).
Ugyanannak a 397. évnek október végén vagy november első napjaiban az évek súlyától már nagyon megviselt Márton megtudta, hogy a candes-i plébánia papjai (ma Candes-Saint-Martin, ahol a Vienne folyó a Loire-ba ömlik) összevesztek egymással. Hűen ahhoz az elvéhez, hogy soha egyetlen viszályt sem hagy orvosolatlanul, azonnal útra kelt, hogy békét teremtsen közöttük.
Miután sikerült kibékítenie a candes-i papságot, és éppen arra készült, hogy visszatér szeretett marmoutier-i kolostorába, hirtelen érezte, hogy elhagyja az ereje: nagyon magas láz döntötte le a lábáról. Tanítványai könnyben úszva gyűltek fekhelye köré: „Atyánk, miért hagysz el bennünket? Kire bízol minket, akik árván maradunk? Ragadozó farkasok törnek majd a nyájadra!” A vágy, hogy végre Istenhez távozzon, és a fájdalom, hogy védtelenül hagyja szerzeteseit, kétfelé húzta Mártont, és ekkor mondta ki élete egyik leghíresebb mondatát: „Uram, ha népednek még szüksége van rám, nem vonakodom a munkától (non recuso laborem); legyen meg a te akaratod.”
A láz utolsó napjaiban még azt sem engedte, hogy egy egyszerű szalmazsákot tegyenek a teste alá: ragaszkodott hozzá, hogy a földön, hanyatt fekve haljon meg, hamun és egy durva vezeklőruhán, és ezt mondta tanítványainak: „Kereszténynek nem illik másképp meghalnia, csak hamun.” Amikor a papok egy kicsit az oldalára akarták fordítani, hogy enyhítsék teste fájdalmait, így kérte őket: „Hagyjatok, testvérek, hadd nézzem tovább inkább az eget, mint a földet, hogy a lelkem már most hozzászokjon az úthoz, amelyen az Úrhoz indul.” Legutolsó pillanataiban, megérezve a mellette álló Ördög jelenlétét, utoljára szállt szembe vele: „Mit keresel itt, kegyetlen fenevad? Semmit sem találsz bennem, ami a tiéd, te átkozott: engem Ábrahám kebele fogad be!” És így távozott békében, 397. november 8-án.
A testet hajón vitték fel a Loire folyón Tours városába, olyan tömeg kíséretében, amilyet még soha nem láttak – Sulpicius elmondja nekünk, hogy egyedül a szerzetesek száma megközelítette a kétezret, nem számítva a megszámlálhatatlan Istennek szentelt nőt és a városok és falvak teljes lakosságát, akik zsoltárokat énekelve haladtak a parton, ahogy a hajó elvonult.
Az ünnepélyes temetés Tours-ban három nappal később, 397. november 11-én volt. Pontosan ez a dátum – az a nap, amikor Márton testét az európai tél küszöbén a földbe helyezték, abban az időben, amikor a mezei munkák véget értek, a pincékben megkóstolták az újbort, és az idei gesztenyét sütötték – vésődött be örökre egész Európa emlékezetébe mint Szent Márton napja.